A vak is látja.
Kaptam egy levelet valakitől és szeretném megosztani veletek.
Ez a valaki egy barátom, egy nyugdíjas krisnás. Egyik sem látszik meg rajta. Nem jár szerzetesi ruhában, és bár nagyon sok mindenen keresztül ment már az életében, mégis olyan nyílt és őszinte a tekintete, mint egy gyereknek.
Bármikor találkozol vele az utcán, biztos hogy van nála egy dobozban mahapraszádam (Krisnának felajánlott karma-mentes szent étel). Ezek a templomban beszerezhető legfinomabb és legnagyobb becsben tartott ételek. Nem azért, hogy nassoljon, hanem a koldusoknak szokta kiosztani. -Pénzt szinte sosem adok, az nem tisztítja a karmát, és a dohányzás helyett a mennybemeneteledet akarom támogatni- mondja mindig amikor átad egy csomagot.
Ezt a levelet kaptam tőle:
Amikor még dolgoztam, az Árpád-híd metróállomás aluljárójában megismerkedtem egy fiatal emberrel, aki vak lévén koldulással tartja el magát. Adtam neki mahapraszádamot, és diskuráltunk egy kicsit erről-arról. Aztán az évek során munkába menet nap mint nap találkoztunk, többször is beszélgettünk, a karmáról, a lélekvándorlásról, meg az élet nagy dolgairól is. Jobban is megismertem, szinte barátok lettünk. Egyszer még a templomba is elvittem, mert azt mondta, hogy „bár nem akar megtérni, de szereti az indiai zenét.”
Amióta nyugdíjba mentem, ritkábban látom, mivel nem járok arra minden nap, de ha szerét ejthetem, meglátogatom. Tegnap megint arra jártam és elmesélt egy történetet:
Egy nap egy fiatal nő lépett oda hozzá, a markába nyomott egy kis pénzt, és elkezdett panaszkodni, hogy romba dőlt az élete, egyik szerencsétlenség a másik után éri, és még a Krisna-tudattal is próbálkozott de nem tudja, mihez kezdjen most.
Erre az én barátom csak annyit kérdezett: “Megvan az imaláncod?” és felé fordította az arcát mintha a szemébe nézne.
Mire a lány: “Persze.”
“Hát akkor vedd elő, és mondd a mantrát!” – mondta az én vak koldus barátom.
Na mit szólsz? Hát nem csodálatos, Krisna bármikor, bárhonnan tud tanítást adni.
