Embert faragni
Kevesek tudnak szembenézni önmagukkal, hogy felismerjék hibáikat, gyengeségeiket, és felvállalják a harcot velük. Tinédzser korában még lázadozik az ember, aztán mikor pl. megházasodik s megérti (szembesül azzal), hogy a hibái jó része belül (ráadásul jó mélyen) van, akkor lejjebb teszi a lécet. Próbálja túlélni a dolgot (van, aki elválik s évekig a partnere hibáin kérődzve próbálja igazolni magát).
Ritkán változtatunk magukon életük folyamán, inkább beletörődünk hibáinkba, azonosulunk velük még inkább megerősítve azokat. Mégis, skizofrén módon változtatni sem tudunk magunkon (a jellemünkön, a szokásainkon, a gondolkodásunkon, az értékítéletünkön) de meg sem tudunk alkudni a bélyeggel, melyet a sors belénk sütött. Sóvárogunk, hogy megfeleljünk mások elvárásának, hogy olyanok legyünk (azaz, hogy olyannak látszódjunk) mint amilyennek mások akarják. Megváltozni nehéz, egyszerűbb felvenni csupán a szerepet, amilyenek lenni szeretnénk, amiről csak álmodozunk.
Hogy miért akarunk olcsón mások lenni? Mert szükségünk van elismerésekre, dicséretekre, megerősítésre és apró győzelmekre és mivel a belső csatát nem nyertük meg (meg se vívtuk, csak elszaladtunk) kívülről kell ezt pótolnunk, és rászokunk erre a pótszerre, sőt mindig emelnikell az adagot. A téves önértékelés arra készteti az élőlényt, hogy képmutatásba meneküljön a gyors élvezetek reményében. Kényszeríti, hogy éljen kettős életet, belülről szorongót, félelmekkel és gátlásokkal telit, kívülről pedig a bátor, magabiztos oroszlánt. A képmutatás egyszerre nyilvánul meg az egyénen belül és kívül. Hatására az emberek elkezdenek szerepeket játszani, olyanokat, amelyekben már nehezen választható külön a valós én és a szerepjáték. Képmutatással nem érhető el lényegi változás a személyiségben, csak megerősíti a függőséget, sőt kóros állapotában a hazudozással és az állandó csalással és az ebből eredő állandó szorongással jár együtt.
Ahhoz, hogy az ember nem neki járó élvezetekhez jusson, kénytelen trükkökhöz folyamodni, megtéveszteni másokat. Ehhez önmagát kell elsőként becsapnia. (el kell hinnie, hogy Istentől függetlenül, csalárd módon valódi boldogságot szerezhet). Ezzel elgyengíti az integritását és így válik függővé a körülményektől (karma). A csalás tehát a mohóság, az egoizmus elválaszthatatlan velejárója. Senki sem gondolja magáról, hogy ő mohó (habár rajta és szerettein kívül majdnem mindenki az), magában mindenki csak azt a minimumot szeretné biztosítani, ami másoknak is megvan és minél több minden van, annál szilárdabb a biztonság. Így lesz kívülről sikeres (hisz mendene megvan) de belülről szorongó (hisz nincs elég). Minél nagyobb a vágy az élvezetre, annál nagyobb mértékű a csalás is. Az ateista társadalom bizonyos értelemben tolerálja a csalást, beépíti önmagába. Átértékeli a csalás abszolút fogalmát, és már csak azt tekinti csalónak, aki nagyobb, mint az átlag.
Vajon miért vagyunk képmutatóak, miért nem tudjuk őszintén felvállalni az igazságot? Mennyivel egyszerűbb becsapni valakit, mint bevallani az igazságot, mennyivel könnyebb gazdagnak lenni mások kárán, mint szegényen éldegélni?
A karma törvénye azt mondja: 1.)mondd amit gondolsz. 2.)csináld amit mondtál 3.)és vállald amit kapsz érte
Ez azt jelenti, hogy ha nem vagy elégedett a karmáddal (a tetteid eredményével) akkor belülről kezdd el a változást.
A képmutató, csaló embernek valamikor hazudnia is kell majd, mert nem bírja „cipelni” a tettei súlyát, ezért mondja a Föld anya: „Minden súlyos dolgot elbírok a hátamon, kivéve a hazug embert.” A hazugságok szörnyű pillanata, amikor fény derül az igazságra. Egy-egy komolyabb leleplezés képes megváltoztatni az ember életét. A hazugság célja lehet az egyszerű megtévesztés, egy kedvezőbb elrendezés vagy egy enyhébb büntetés reményében való csúsztatás, vagy akár a valóság teljes elfedése. A hazugságok akkor kezdődnek, amikor ragaszkodást fejlesztünk ki egy olyan dolog iránt, ami nem minket illet, és rettegünk attól, hogy megfosztanak tőle. A hazugság a védekezés, önvédelem egyik formája. A legveszélyesebbek azonban azok a hazugságok, amelyek nem derülnek ki, mert ezek megerősítik a hitünket a módszer hatékonyságában.
A megoldás abban rejlik, ha felülemelkedünk a relatív igazságokon, és abszolút mércével mérjük a valóságot. Az Abszolút Igazságban sohasem csalódhatunk. Ha igazán embert akarunk faragni (nem csak egy szobrot) akkor belül kell elkezdeni a munkát. Ehhez szeretnénk gyakorlati tanácsokat adni a bhakti-jóga tanfolyamunk önismereti képzésével.
