HIHETETLEN HIT
A védikus civilizációban az átlag ember is polihisztornak (guru) számított. Számára a testi-lelki harmónia volt az élet célja és értelme; és olyan elvek alapján élt melyek manapság sajnos közhelynek számítanak. (pl. „Ha valami csak füllentéssel, hamiskodással, ámítással, mások jogainak figyelmen kívül hagyásával tudsz elérni, akkor, az neked nem jár inkább felejtsd el; úgysem leszel vele boldog. Hiszen milyen lesz az életed egy olyan társadalomban ahol mindenki a saját érdekeit tartja szeme előtt.)
A tudományos erkölcsi gazdasági és egyéb civilizációs eredmények fokmérője az volt, hogy mennyiben segíti hozzá az embereket a külső világ- és a belső tudat harmóniájának kialakításában. A XIX századi iparosodással ez az életszemlélet rohamos hanyatlásnak indult, s mára szinte nyomtalanul elveszett.
Ennek velejárójaként az a nézet,—mely szerint a tudomány foglalkozzon a racionális, kísérletekkel bizonyítható, dolgokkal; míg az öröklét kérdésével, a ciklikus időfelfogással, Isten létezésével nem a tudósoknak kell foglalkozni, hiszen ez nem a tudomány, hanem a hit területe—általánosan elfogadott állásponttá vált
A tudomány megváltást ígér:
Miért lehetett lesöpörni a lelki értékeket a tudomány asztaláról?
Mert nem tűnt praktikusnak, gazdaságosnak! Imádkozásból nem lesz kenyér az asztalon, s egyetlen Isten sem ígért soha gazdagságot, könnyű munkát, kényelmes életet. Bezzeg ha a tudományos és a technológiai fejlődés útját járjuk, akkor majd kevesebbet kell dolgozni, a termelt javak olcsóbbak lesznek és mindenkinek igazságosan jut majd mindenből, nem lesz nélkülözés, zsarnokoskodás, osztályharc (pl. a papság és a hívek között; vagy a kasztok között). Legyőzzük a tér és az idő korlátait, más bolygókra megyünk, az orvostudomány segítségével pedig legyőzzük a betegségeket és a halált.
Ezzel az ígérettel a tudomány „lekörözte” az idealista reményeket, de, hogy mennyire sikerült elérnie a kitűzött céljait annak megítélését az olvasóra bízzuk.
A védikus civilizációban a testi-lelki harmónia volt az értékmérő. Ez nem azt jelenti, hogy ne törődjünk a világgal, éljünk igénytelenül, nélkülözzünk. Nem, nem erről van szó. Inkább, hogy a boldogság nem a megszerzett javak mennyiségéből vagy a kényelemből ered, hanem a testi-lelki harmónia megtapasztalásából. Nem a külső dolgok függvénye. Ilyen módon egy szegény ember is lehet boldog vagy sikeres.
Nem teljesen ide tartozik de pl. a bűn fogalma is ehhez kapcsolódik: ha a lelki előmeneteledet akadályozó módon élsz akkor az bűnnek számít.
A tudomány számára a tökéletesség keresésében nincs meghatározva a végcél. Hiszen —állítólag— ez teszi lehetővé a szabad gondolkodást, a folytonos fejlődést, előrejutást. (Ha predesztinálnánk, hogy mi kell legyen a kutatásunk eredménye azzal elveszítenénk a tudomány integritását.)
De ezzel a gondolkodásmóddal is problémák vannak —mert, ugye ha nincs a cél meghatározva, akkor honnan tudjuk, hogy előre haladunk-e egyáltalán?
Vajon az oktatás sikerét a megszerzett tudás mennyisége jelenti, vagy az, hogy a tudás alkalmazásával tudunk-e elégedettek, és boldogok lenni? Mi a jobb a sok teoretikus tudás, vagy a mélyen megvalósított bölcsesség?
Bölcsnek nevezhetünk-e egy olyan civilizációt ahol a bolygót veszélyeztető szinten folyik a természeti kincsek kizsákmányolása, ahol az emberek nyugtatókkal fekszenek és szorongásaik miatt pszichiáterhez járnak; ahol egyre nő a válás, az abortusz, és a munkanélküliség —ámbár egyetlen klikkeléssel több megabájtnyi információhoz juthatunk másodpercek alatt, származzék az a bolygó másik oldaláról is akár?
Azzal zárnám tehát, hogy tisztelettel tekintek a magukat „nem hívő”-nek gondoló embertársaimra akik bizony a „hívők” hiténél is nagyobb hitről tesznek tanúbizonyságot amikor az Istentől független élet előrehaladásában hisznek. Köszönöm nekik e páratlan példamutatást.
